Még nem írtam soha Top 10-es listát, de mostanában annyira trendi lett, úgy döntöttem, hogy sodródom az árral. Arról nem is beszélve, hogy idén bővelkedtünk a jobbnál jobb újdonságokban. Személy szerint szívesen olvasgatok zenei Top 10-eket, mert mindig rálelek valami érdekességre, remélem más is így lesz ezzel a kis bejegyzéssel. 

Előre elárulom, hogy magyar zenekarok nem lesznek, mert kedvenc zeneszerzőimet ( pl. Dorina vagy Majka) már így is nagyon hype-olják. Ami utólag még feltűnt, hogy.....hát...csak 1 darab férfi szerepel a top 10-ben. Nem vagyok vad feminista, ez most így alakult, ha a Bahamas pár héttel előbb jönne ki, tuti bekerült volna. Ugyanakkor az általam olvasott sok-sok listán is túlnyomórészt nők virítanak, pedig férfiak állították össze. Szóval srácok, kicsit szedjétek már össze magatokat!

    10.  Sheryl Crow - Be Myself

Abban már nem reménykedem, hogy a régi Sheryl valaha visszatér és lerockendrollizálja a fejünket, de szívesen meghallgatom a kislánnyá visszavedlett, babahangot felvett rocksztár dalait. A 10. helyet inkább lojalitásomnak köszönheti,meg annak, hogy Trump kampánya, illetve régi producere, Jeff Trott , ha csak 1-2 dal erejéig is, de kicsapta belőle a magas C-t, és végre kieresztette megint a hangját. A szöveget inkább hagyjuk, de legalább a dalban szólózik Doyle Bramhall II., a Halfway There-ben pedig Gary Clark Jr.. Csupa gyerek....

      9.  St. Vincent - Masseduction

Annie Clark  5. albuma azért került csak a 9. helyre, mert  csak bizonyos dalok fogtak meg a lemezről, leginkább a New York, ahol legalább zeneileg levedlette magáról Clark a feszült-robot jelleget. A videó is bámulatos, de kicsit izgultam, hogy megfojtja szegény hattyút. 

     8. Girlpool - Powerplant

Mikor először futottam bele a Girlpoolba a hálón, akkor kb. ez volt a reakcióm: Mi ez az ultragagyiság, ami ennyire király?? Két lány LA-ből, borzalmas szabású nadrágok, gyerekes hajcsatok, megrázó. Az egyik lány gitározik, a másik basszuson nyomja pengetővel, de akkorák a mellei, hogy alig fér rá a hangszer. Nincs effekt, pucér hang, hozzá teli torokból üvöltik az éneket. Még akkordok sincsenek, csak hangok, de azok piszok jó helyen. Ha ilyen a csaj punk, akkor punkrocker leszek, ennyi. Legalábbis ilyen volt az 1. két album, bár a 2. albumon már benyomtak egy kis zengetőt is.Érdemes megnézni a Tiny Deskes koncertjüket. Akkor jöttem rá, hogy a csajok valószínűleg tényleg jók, és nem csak én vagyok ennyire perverz.  A 2017-es  album már "sajnos" kicsit igényesebb lett, és beraktak egy dobost is, aki végül is nem rontotta el nagyon a produkciót. A lányok megtanultak halkan énekelni, de még megmaradt egy kis punk fíling. Ez a videó meg annyira groteszkül bájos, csak szeretni lehet:

     7. Sylvan Esso - What Now

Ez az album a legtöbb 2017-es Top 10 listán szerepel. Anno, mikor Amelia Meath, a Mountain Man egyik énekese 2014-ben kiposztolta az új formációjának, a Sylvan Essonak az új oldalát, és kíváncsiságból követni kezdtem az akkor még pár ezres nézettségű oldalt, nem gondoltam volna, hogy ennyire felkapottak lesznek, bár a duót még most is "csak" 116 ezren lájkolják. Van olyan dal, pl. Play it Right, amit még a Mountain Man-ben is énekeltek , érdekes összehasonlítani a két verziót. Az új album is hiába popos, az énektől, a szép hajlításoktól lesz egyfajta folkos bukéja. A Die Young igazán slágeres lett, Amelia Meath pedig bizonyíték arra, hogy hónaljkutyával is lehetsz a legmenőbbek között!!!

     6.  Big Thief - Capacity

Be kell vallanom, hogy a 2016-os Masterpiece sokkal jobban tetszik, de a 2017-es album még így is nagyon lazán bekerült a kedvencek közé. Persze nem csak az én listámon szerepel, Adrianne Lenker zenéje a legtöbb folk-indie rock kedvelő szívébe belopta magát. El tudom képzelni, hogy ő hamarosan Amerika legismertebb "nemzeti folk- indie rock himnuszait" fogja írni, és óriási karrier előtt áll. Minden megvan, ami ehhez szükséges: egyedi hang, gyönyörű szövegek, érzelgős dallamok, vulnerabilitás, hitelesség, erős karakter és bevállalós előadásmód, amit ez a videó is alátámaszt. Nagyon baró, ahogy az énekes lány teljesen megborul a szám közepén, aztán nagyon furcsa gitárhangok következnek. 

     5. Aimee Mann - Mental Illness

Erről az albumról már korábban írtam egy teljes fejezetet, akit érdekel olvassa el...Aimee Mann: <3  Album: <3 Videó: <3 

     4. Becca Stevens - Regina

A hölgy egy zenei géniusz, hihetetlenül tehetséges, nem véletlen, hogy sokat kooperál a többi olyan csodabogárral, mint Jacob Collier vagy a Snarky Puppy, ill. David Crosby. Ritmika, harmóniák, hangszertudás, énekhang, minden irigylésre méltó. A komplexitás ellenére is élvezhetőek a dalok, nem csap át öncélú magamutogatásba. Élőben is volt szerencsém ámulni-bámulni, bár akkor még annyira ismeretlen volt itt, hogy alig lézengtünk néhányan a színpad előtt. Reméljük ez majd változni fog! A dal pedig legyen ukulelés, tehát a Regina!!! A zenekar is nagyon-nagyon szimpi, itt pedig beszállt még hozzájuk Michelle Willis is, akit szintén volt szerencsém egyszer a Snarky Puppy "előzenekaraként" meghallgatni, csodás dalokat ír ő is. 

     3. Joe Henry - Thrum

És akkor jöjjön az egyetlen férfi ( éljen, éljen!!), aki nem más, mint Madonna sógora, a láthatatlan óriás, a producer-singer-songwriter Joe Henry. Igen, Madonnának is írt dalokat, de ez most mindegy. A művészete olyan minőséget képvisel, amit nehéz túlszárnyalni. Ez a csodás hangú ember annyira egyben van, nem érezni a bohém széthullást, mégis olyan mélységekbe-magasságokba  visz, amit  sok szétheroinozott agyú zenész soha nem tudna nyújtani. Nyilván nem háttérzeneként kell hallgatni a 2017-es Thrum-ot, egy órás meditatív élményként, utazásként kell felfogni. 

Ezen az albumon már sajnos nem Ornette Coleman fúj, de ez a fickó sem rossz, akárki is legyen:)

      2. Aldous Harding - Party

Ez a nő teljesen készen van. Megosztó, én is meghasadtam, de aztán ráhangolódtam erre a nagyon új, nagyon más frekvenciára. Aldous Hardly-t, Új-Zéland üdvöskéjét csak kb. fél éve hallottam először, és anno nem tudtam eldönteni, hogy ez most egy hatásvadász, maníros előadás, vagy a zene tényleg így csapódik ki az arcára. Egy idő után nem gondolkodtam ezen, mert mindegy is, ha tetszik és magával ragad. Az összes szám ilyen minimál, repetitív, nevetségesen egyszerű felépítésű, de gondolom tudna ennél többet, ez inkább koncepció. Ha háttérzeneként hallgatod, meghalsz, mert akkor migréned lesz a néha beüvöltő bégetős hangtól, de ha az ember megnézi a videót, rájön, hogy teljesen másról van szó. Nem biztos, hogy a gyógyszer gurult el, hanem itt többről van szó, mint egyszerű éneklésről, kvázi színészi alakítás lehet ez. Az őrült tekintet régi némafilmek grimaszaira emlékeztet, megunhatatlan. Aldous H. annyira megosztó, hogy valahol a kommenteket is letiltották. A kedvencem: "That's a great Robert De Niro impression". Érdemes megnézni az összes klipet...de azt hiszem ez az egyik  legelmebetegebb:

       1. Feist - Pleasure

Nos, hogy az első helyezést ki kapja, az első perctől kezdve világos volt számomra. Nálam Leslie Feist mindent visz....és megint sikerült teljesen újat alkotnia, úgy, hogy a Feist-os jellegéből semmit sem veszített. Azt hiszem nála nem kell izgulni az új lemezeknél, hogy vajon milyen lesz, és ugye nem "ócsósodik-e" el. Mindegy melyik lemezről van szó, a gyönyörű énekszólamokkal és hangszínével angyali miliőt teremt, amit aztán egy nagyon nyers, harsány gitárszólóval teljesen természetes módon szétzúz. Természetes, mert nagyon emberi, nagyon pontosan artikulálja a lélek legkisebb rezdüléseit. Mind dinamikában, mind hangszínben, hangszerelésben, és erre még rátett egy lapáttal, hogy a lemez mindenféle sterilitástól mentes, sistereg, hallod a háttérzajokat, ciripelést, olyan, mintha egy ultra jó live felvétel lenne, vagy mintha ott lennél a szobában ahol felvették. Közeli, könnyebben átélhető, meleg , mély hangzás, érezhető térrel. Kétszer voltam Feist koncerten, mindkétszer megkönnyeztem. Minimálfelállás (legutóbb), minimális, szimbolikus díszlet, óriási , hipnotikus hatás. Depresszió, magány, csalódás, megborulás...a szokásos témák, meglehetősen rossz éveken lehet túl a művésznő, de az eredménynek örülünk.  Azt hiszem Feist megérdemli, hogy mindkét új videót belinkeljem.   

"Miről szól az új lemez?" kérdezte Aimee egyik barátja, mire ő: "Csak a szokásos elmebajról szóló dalaim". "Akkor az Elmebaj címet kéne neki adnod". Így lett a 2017-es Aimee Mann Album címe Mental Illness. Kicsit félve hallgattam bele az új lemezbe, de a pszichotikus hanghallások és üldözési téveszmék megzenésítése helyett egy Aimee Mannhez  képest is  meglehetősen melankolikus, ám az emberi lélek kicsiny szegmenseibe is bevilágító szöveg- és zenei világ ejtett rabul. Szerintem már legalább hússzor végighallgattam a 11 dalt, amelyek különböző történeteket mesélve alkotnak mégis gyönyörűen  egységet.

Mann amúgy már 56 éves, de kortalan, értékálló. Igaz nem nagyon tört ki a zenei komfortzónájából, ami nem feltétlenül hátrány, ha az illető változatlanul hozza a tőle megszokott minőséget. De lássuk csak honnan is indult a művésznő. Zeneileg már a 80-as években is aktív volt az énekes-dalszerző-gitáros-basszusgitáros, de első szólólemeze 1993-ban jelent meg. az I Should've Known talán többeknek ismerős lehet.  Bevallom nem voltam az utóbbi időben szorgalmas Aimee Mann rajongó, de mindig bekerült a perifériás hallómezőmbe 1-2 új dal.Azért is szeretem, mert az általam nagyon kedvelt 90-es évek zenei világát juttatja mindig eszembe. 

A Mental Illness az általános emberi érzelmektől kezdve a mindennapok minidrámáin át a tragikus emberi sorsokig színesen tárja elém megzenésítve a munkahelyem beteganyagát. Az album nyitódala, a Goose Snow Cown a magányról, izolációról és honvágyról szól. Szívmelengető macskás videóklip is készült hozzá. Mikor elolvastam a szöveget, megörültem, hogy nem csak én nézegetem egyfolytában az időjárásjelentést...:)

A Patient Zero egy lecsúszott hollywoodi színész történetéből merít, ennek a videója szerintem a színészi alakítást tekintve is minőségi alkotás.  Mann énekhangja olyannak hat, mint egy őszi fuvallat,ami nem viszi le az ember fejét, de melankóliája rátelepszik a lassan vonagló hétköznapokra és szinte narratív előadásmódjával tűnődésre bírja a hallgatót. A New York Times kritikusa úgy fogalmazott, hogy a Mental Illnes dagonyázik a problémákban, és ez egy kitűnő dagonya. 

A dalok megjelenítenek olyan típusokat, mint a visszaeső alkoholista, a hangulatzavaros barát,vagy egy reménytelen, elmebetegségben szenvedő fiatal fiú stb.. A személyes kedvencem a Simple Fix, ami egy tönkrement kapcsolat felmelegítéséről szól, habár mindkét fél tudja, hogy ez már sosem fog működni.

Érdemes meghallgatni legalább 2-3-szor a Mental Illness-t. Megéri befogadni, feldolgozni, megszeretni.Nálam nem várt módon lopta be magát a szívembe.   

Ritkuló bejegyzéseimet nem szeretném teljesen megszakítani, így a betegszabit kihasználva belinkelek pár videót, zeneszámot, amikre már nagyon vártam. Azért hozzá kell tennem, hogy az 1. mondat duplán szomorú, mert nem igazság, hogy az embernek betegnek kell lennie ahhoz, hogy ilyesmire legyen ideje, másfelől a betegség sem egy vidám dolog, főleg a kollégámnak nem,  aki duplán dolgozik és közben borzalmasan szidhat... 

A testi-lelki nyomiság általában indikátora annak, hogy nem élhetem ki magam a zenében. Krónikus érdektelenség, frusztráló képek földi javakról, szakmai előmenetelről, kényszeres gondolatok a beilleszkedésről a "normális" társadalomba. Ám itt van a tavasz, ami idén rendkívül inspiráló, friss, izgalmas albumokat tett az internetes reggelizőasztalomra. Ebből szeretnék párat megemlíteni.

Kezdeném a connecticuti dalíró, John Mayer 7. lemezével, amit már ki is adtak meg nem is.  A gitáros-énekes oldalán már korábban elárulta, hogy a The Search for Everything  3 részletben kerül a nagyközönség elé.Lehet vitatni az unortodox lemezkiadási stratégiát, nálam elérték a kívánt hatást, ismerem az eddig megjelent összes dalt. A lemez 1., 4 track-ből álló szekvenciája januárban jelent meg, amelyen a "húzódal" a Love on the weekend, a Jimmy Fallon Show-n debütált. Semmi bravúr nincs benne,  a szerelmes nóta egy sziklaszilárd középtempón úszik, suhan a szétfolyó  éjszakai fényekre emlékeztető gitárbetétek mentén. 

 John Mayertől meglepő módon egyből 2 lírai hangvételű dal is felkerült erre a lemezharmadra, mindkettő zongorás kísérettel, igaz a Changing c. dal végén beépít egy nagyívű gitárszólót. 

A második hullám ( Wave two ) február óta hallható, a szubjektív megítélésem szerint ez egy jobb eresztés. Talán a pandás jelmez teszi, de még az I still feel like your man videója is tetszik. Első hallgatásra egy megnyugtató, bólogatós popdal, de a kellemes vokálszivárányokon kívül a pici gitármotívumokból itt-ott néha polifonikusan összeálló alap is figyelemre méltó.  

Erről az albumrészletről a Helpless c. dal tetszik a legjobban, talán azért, mert ez kicsit nyersebb, mint a többi.

A The Search for everyting 14-én pénteken lesz teljes egészében elérhető a hallgatók számára. Nagyjából sejthető, milyen hangulatú és hangszerelésű dalok várhatóak még, de talán az új stratégia része a meghökkentés is, tehát kíváncsian várom a maradék lemezt. 

Összességében  az új album kicsit poposabb lett, mint az előzőek ( hála Istennek, szerintem az utóbbi lemezek "rezignált, kiégtem, belassultam, a teraszon poncsóban és kalapban pengető John Mayer vagyok" egy kissé túljátszottnak tűnt), de nem süllyedt a "Your Body is a wonderland" szintjére. Ami pedig a zenei minőséget illeti, jó hír a John Mayor Trio rajongóinak, hogy a lemezen többek között Steve Jordan és Pino Palladino is közreműködik. John, aki habár mostanában mindig kihangsúlyozza, hogy ő inkább "író", mint előadó, még mindig pimaszul lazán pengeti be magát a világ legjobb bluesgitárosai közé ( és ezt nem én, hanem a nagyok mondják). 2008-ban volt szerencsém látni élőben, remélem 10 évente legalább egyszer megadatik ez az élmény, ezzel a zenekari felállással pedig még inkább kíváncsi lennék rá.

Mr. Mayer, please come to Stuttgart!:)

Holnap  egy amerikai énekesnő lesz terítéken, aki a 90-es évek óta táplálja a rajongói lelkét, a márciusban megjelent lemeze  pedig egyenesen az elmebajokról szól. Mondhatnám szakmámba vág. 

Nem is olyan borzalmas ez a betegszabadság, legalább lesz időm végre olvasni...gondoltam...aztán a vírus kiütéssel nyert az agyam felett és félkómásan, pokrócba bugyolálva, műleves-tea-csokipapír halom közepén néztem végig immáron vagy századjára, ahogy Kerri Breccsó dobozosfagyievést mímelve libeg New York utcáin. Ezt néha felváltotta egy kis Sibelius-ra pasziánszozás.  Mikor már az agysejtjeim teljesen leálltak, rávetemedtem az online tv-re. Petőfi. Hát esküszöm nem tudtam, hogy Magyarország ennyire király hely. Mindenki annyira jófej és egyedi, hogy hirtelen megint felvillantak emlékezetemben ezek a képkockák: 

Egyszer egy simaarcú gyerek (egy állítólag nagyon ismert zenekarból) megkapta azt a hihetetlen egyénre szabott kérdést, hogy "miért kezdett el zenével foglalkozni?" és nem szégyellte bevallani: " híres akartam lenni, gondoltam a zene egy jó eszköz ehhez". Ez a kijelentés kicsit megcsikorgatta a hallólebenyemet, de annyi szóljon a simaarc mellett, hogy legalább nyíltan vállalja...és a riporter lány mosolyog, szétolvad. Hihetetlen, hogy ennyi sztárzenekar van kis hazánkban, és mindegyik úgy meséli alakulásuk történetét, mintha legalább 25 év távlatából reflektálnának a Rolling Stones léptékű munkásságukra. Van még az a típus, aki úgy legitimálja életművét, hogy 1 mondaton belül megjelöl 2-3 hasonló celebet, akikkel együtt dolgozott, vagy már ba..tak be együtt, persze kizárólag becenévvel és a kötelező pesti határozott névelős neveket használva. Aztán vannak a széteffektezett audiovizuális élmények, amin szétmész, hogy milyen hatásosan be lehet csomagolni a semmit. Persze te vagy a hülye, mert az énekes (akinek sokszor kb. semmi köze az alkotói tevékenységhez), olyan interpretációt kanyarít a kliphez, hogy a bölcsész, vagy képzős lányok  már rohannak is koncertjegyet vásárolni. Szeretek új zenéket felfedezni, néha rengeteg időt el tudok verni a neten különböző zenei oldalakon, de a petőfi tv-n keresztül sajnos még nem hallottam egy zenekart sem, akinek szívesen megvenném a lemezét. Persze nem a magyar zenei szcénát fikázom, de az értékelhető dolgokat valószínűleg nem ezen a csatornán sugározzák.

Visszatérve a simaarcú gyerekhez (közben beugrott a zenekar, karbonfúlz), valahogy megfogalmazta a mai magyar könnyűzenei törekvések kvintesszenciáját (a fent leírt pontatlan idézettel).

Szerintem nem az érződik ezeken a fiatalokon, hogy valamit közvetíteni szeretnének, az előadó személye betelíti a zenei produktumot. Nyomassuk, nagy színpad, rádió, csináljunk populáris zenét, keressünk még egy 56678789. effektet amit még nem használtak, vegyünk fel egyedi ruhákat, hogy valamiről legalább felismerjenek. Nem baj ha szürke amit csinálunk, ha eleget nyomatják, majd jóra hallgatja a nép. Meg ha már híresek vagyunk, akkor már mindegy mit csinálunk, kifizetik a jegyet. És ez amúgy stressz, ez totális kiégés. 

Biztosan van bennem irigység, de nem az szól belőlem. Nyilván engem sosem fognak beadni a Petőfibe, meg se tudnék szólalni. Továbbra is írom a dalaimat, ha valami fáj vagy tetszik, az kiírom magamból. Az egóm még annyit megenged, hogy ki is pakoljam a fészbukra, de a büdös életben nem lesz ahhoz kedvem, hogy nyomuljak velük, mert nem erre születtem. Amit megtehetek, hogy gyakorlok, zenét hallgatok és próbálok magamhoz képest fejlődni. Ami nyomulás nélkül is jó, az utat tör magának, ha ez nem következik be, akkor ebbe bele kell nyugodni, el kell fogadni.

Egy kis hátszél nélküli úttörő a végére. Nagyon szurkolok neki:

Ezt a blogbejegyzést az indulat szülte és talán nem is lesz senki aki a pártomat fogja, mert Magyarországon (amit ezzel együtt és talán ezért is imádok) nem menő döntésképtelennek lenni, ott mindenki megmondja a frankót. A legtöbb dologban  nem tudok egyértelműen állást foglalni, maximum abban, hogy bizonyos dolgokban primitív dolog egyértelműen állást foglalni...és szerintem ilyen a következő téma is:

-Szia Kata, figyelj, látom te ügyelsz ma, az addiktológián fel kéne venni egy beteget. Véletlenül hozzánk küldték a zártra, de tévesen. Egy baj van, az illető csak arabul és franciául beszél, én nem is tudtam meg tőle semmit.

Az ilyen hívásokon nem lepődöm meg a klinikán, ez szinte mindennapos. Igyekszem az addiktológiára, lepakolok a penetráns alkoholszagú orvosiban, már hozzák is a beteget. Egy szinte alultáplált fiatal srác pislog rám reménykedve, a köszönés után már eszelősen hajtogatja tört franciával " doktor, doktor én most menni. most menni". Algériából jött egy hónapja, alkoholos állapotban randalírozott a városban, hozzánk került. Alkohol és THC teszt pozitív, egy papírt szorongat a kezében amit a menekülttáborban kapott. Miután közöltem vele, hogy reggelig maradnia kell, a kétségbeesés teljesen elborította az elméjét. Fejét támasztva sírt, vagy úgy könyörgött, mintha az életéről lenne szó. És tényleg az életéről volt szó. Másnap a tábori orvosnál lett volna időpontja, aki a hivatalos vizsgálatokat végzi el rajta. Ha ezek hiányoznak valószínűleg kitoloncolják.

-Nem engedhetem haza, beszélnünk kell, ez egy kórház, tudnom kell mi történt, miért van nálunk

-Dolgozni jöttem. Nem érti? Nincs mit ennem, éhezem- majd a barna arcbőrrel fedett kék színű arccsontját mutogatja, amit valóban nem sok zsír fedett. *megsajnáltam*

-Nem úgy értem. Miért van itt? Az alkoholteszt pozitív. Mennyit ivott?

-én??? nem iszom. Muszlim vagyok, miért innék?

-Pedig ön ivott, a teszt pozitív. na mindegy, milyen gyakran fogyaszt marihuánát?

-én? soha .

*már kissé felháborodva*

-ne hazudjon! mondja meg milyen gyakran szív füvet!

-már nem szívok.

Ha úgy gondolkodtam volna, hogy az addiktológia zárt, minden beteget vissza lehet tartani a reggeli vizitig és így egy 20 perces dokumentációval megúszom az esetet és mehetek tovább a másik osztályra, akkor nagyon hamar végeztem volna. Nem tudom, hogy a beesett kékes-barnás arc vagy a vérben úszó könnyes szemek tartottak-e vissza, de mindenesetre felhívtam a felelős főorvost, hogy a beteg nagyon szeretne menni, hozza meg a döntést. A kis algériai szerencséjére egy rendkívül lelkiismeretes főorvos volt aznap ügyeletes, aki egyből bejött a klinikára és azzal kezdte a beszélgetést, hogy megnyitotta a google maps-et és a beteget a szülővárosáról kérdezgette. A tört-franciás bevezetőt 1 órás telefonálgatás, kutatómunka követte, majd bementünk a nővérszobába és megbeszéltük a helyzetet. A srác a menekülttáborból szökött ki, ami nem más, mint a szomszédos faluban lévő 1000 (ezer!) fős zártosztály, ahol az éjszakai 1 szem ügyeletes orvos rámutatott, hogy az illető egyrészt fél, hogy ennek következményei lesznek, másrészt azért szökött ki, mert miután a k-európai osztályokon hozzászoktatják őket a Rivotrilhoz, ide már függőként érkeznek, szóval a srác próbált kint "anyagot" szerezni.Valószínűleg nem sikerült neki, ezért másfajta abúzussal próbálkozott. Mikor a főorvos kimondta, hogy 1000 fős zártosztály menekültekkel, akkor csöndben körbenézett, majd félve hozzátette: ez nagyon súlyos...  

Szóltunk a betegnek, hogy holnap reggel mehet, mert ma már nincs mentőautó ami el tudja vinni. Még mindig sírt, hogy ő ma megy, de valahogy megérttettük vele, hogy már beszéltünk az ottani orvossal és elég lesz reggel. Kicsit megnyugodott...*örültem*. ..majd miután elköszönt elővette a zsebéből az iphone-t fülhallgatóval...

Még a francia nyöszörgéstől zsibongott a fejem, de már rohantam át a saját osztályomra, ahol egy másik menekültet kellett felvennem. Persze nem beszélt németül, afrikai angolul tolta a társalgást. Mondta, hogy a beszélgetés előtt le szeretne menni a haverjaihoz, hoztak neki 1-2 cuccot. Mondtam, hogy nem, lemegyek én, felhozom. Kinyitom a lenti ajtót, állok fehér köpenyben, vázolom, hogy én vagyok az ügyeletes orvos, felvinném  a cuccot. Miközben az egyik srác félig szemrehányóan kérdezi, hogy mégis meddig tart a vizsgálat, nem adja oda a cuccot, inkább akkor vár, addig a másik gyerek már vigyorogva kacsint, hogy "heló, mizu?" Na akkor eléggé 19-es busz flash-sem volt, mondtam, hogy nem tudom, de nekem most ez a munkám, nem tudok várni, a vizsgálat a fontosabb.

A gambiai fekszik az ágyon. Szenved. Nem kap munkát, pedig dolgozni szeretne. Stressz van meg pánik mg félelem meg rémálmok, fejfájás...a szokásos ilyen helyzetben.

-és mióta fáj a feje?

-mikor szállítottak minket, a líbiai határnál pánikrohamot kaptam. Olyan sokan voltunk abban a kis teherautóban, hogy bepánikoltam , menet közben elájultam és leestem a kocsiról.  

-egyedül jött? vannak rokonai?

-nem. a szüleim már rég meghaltak. de erről nem beszélhetek. testvérem nincs. 

A férfi fiatal, magas, életerős és mégis rémálmok és őrjítő sikolyok kínozzák éjjelente. Még nem tudom mi történhetett vele, remélem hamarosan kiderül.

Ez nem egy kivételes eset, most csak elmeséltem egy kis részletet abból ami egy NÉMET klinikán folyik nap, mint nap. Volt már régebben olyan afrikai betegem is, akitől megkérdeztem, hogy mióta hall hangokat és azt válaszolta, hogy amióta megölt otthon egy embert. Nem bűnöző, csak nem volt más választása. Meg kellett védenie egy vezetőt. Ez valószínűleg mindennapos náluk, csak ő pont olyan kis nyomi volt, hogy ezt nem tudta lelkileg feldolgozni. és még tényleg sokat tudnék mesélni...

A lényeg, hogy ez a kis idő bőven elég volt ahhoz, hogy ha bevándorlásról van szó, akkor én ezeket az embereket látom magam előtt, ezek az emberi sorsok jutnak eszembe, a rémült tekintetek, a poszttraumatikus tüneteket dadogó menekültek. Persze elmélázom azon is, hogy mennyivel kevesebb munkám lenne (kevesebb, mint a fele), hogy ha ezek az emberek otthon maradtak volna. Látom mennyi pénzt és energiát öl a német társadalom az ilyen emberek megsegítésébe. Ezt nem szabad letagadni: ez K.SOK pénz és K.SOK meló és egyelőre nem térül meg, mert az integráció még itt a nagyon fasza Németországban is elégtelen.

Számomra a bevándorlás téma mindennapos, mert a munkahelyem részben erről szól. Nincs markáns véleményem, nem tudnám megmondani mi a helyes a bevándorlás szabályozását illetően, pedig naponta beszélek betegekkel, szociális munkásokkal, orvosokkal. Itt nincs véleményezés...csak munka...

Ehhez képest benyomom az internetet és látom, hogy otthon mindenki bevándorlásszakértő. Cuki magyar szokás szerint mindenki kényelmesen elfoglalja a pártja ideológiájának megfelelő álláspontot, fészbuk be, cikk megoszt, mémgyár készül. 

és az egésznek annyi jelentősége van, mintha azt kéne megszavazni, hogy egy hangyaboly köré állítsanak-e drótkerítést. Aki az életéért harcol, át fogja küzdeni magát Európáig...mert te is ezt tennéd. Tennél rá magasról, hogy a befogadó ország hány drótkerítést rak fel, milyen plakátok állnak az utcákon. Szvsz Magyarország nem áll készen egy ilyen hullámra, Európa sem. De erről nem mi döntünk, ez egy természetes folyamat, ami már régen elindult, csak nem vettünk róla tudomást. Nem vettünk tudomást arról, hogy más országokban hogy élnek emberek, milyen körülmények között, hányan halnak meg nap, mint nap.Akinél a Charlie ügy már kiverte a biztosítékot, annak még biztosan tartogat meglepetést a jövő Európája. Számomra olyan ez, mint a globális felmelegedés, az emberi önzőség, ignorancia által felgyorsított, visszafordíthatatlan folyamat.

Tegnap igazán Berenikének érezhettem magam. Sőt, úgy döntöttem , hogy egy estére krétai nőszemély leszek. Mindenféle sznobizmust félretéve, voltak aggályaim a Giannis Haroulis koncerttel kapcsolatban, féltem, hogy a népzenei félhangos vibrátók között túl sokat fogok az órámra gondolni.

Ha így lett volna, ez a blog most nem íródna. Remélem hozzáértők nem olvassák a bejegyzést, mert a krétai tradicionális hangszereket sajnos nem tudom megnevezni. Az biztos, hogy az énekes buzukin játszott, a háttérben krétai mandolin szólt, a fúvós hangszerek között pedig volt egy fehér, felfújható malacra hasonlító duda, amiről később kiderült, hogy tényleg malacból van. A nagybőgő sem a klasszikus formában jelent meg. A népzenei szekciót erősítette az elektromos gitár és egy dobos, aki valószínűleg minden stílusban ugyanígy lenyűgözött volna. Műfajilag talán a krétai folk és könnyűzene egészséges keveréke lehetne az orientáló megnevezés.

Nem szeretném hosszúra nyújtani az élménybeszámolót. Az előadás tiszta, hiper-energikus, technikailag vérprofi, számomra a hangszerek és a dallamok miatt unikális volt, ugyanakkor a szövegértés teljes hiánya ellenére is célba talált.  Minden dalnál kaptam egy kis magyarázatot P-tól, hogy kb. miről szól a szöveg.

Jöjjön akkor a blog valószínűleg többek által félreérthető része. Nem vagyok egyedül a problémával, ezért merek róla beszélni. Amióta itt élek, sajnos a női öntudatom valamiért teljesen háttérbe szorult. Nem tudom mi lehet az oka. Talán a végtelen sok munka, konzervatív öltözködési elvárások, a német nőiesség teljes hiánya,az, hogy egy kirakatot nézve nem tudod eldönteni, hogy női vagy férfi ruhát pakoltak-e oda, nem tudom. Egy biztos, tegnap nőnek éreztem magam. Körülöttem a görög nők nőként öltözve jelentek meg, a színpadon pedig 100%-ig férfi embereket láttam. Nem vetkőztek félpucérra, nem hörögtek a mikrofonba, nem osztották a társadalomkritikát vagy más nagy igazságokat, nem káromkodtak totál beállva, ugyanakkor nyoma sem volt bármilyen nyegleségnek vagy nyálcsorgatásnak. P. elmesélte, hogy a krétai férfiak különcök, vadak, mert ők nem a tengerhez kötődnek, mint a többi görög, számukra a hegyek jelentik az otthont, a természetet.Nagyon jól esett, hogy láthattam olyan igazi férfiakat, akik nem szorultak arra, hogy férfiasságukat bármilyen műmájer pótcselekvéssel bizonygassák rendületlenül, a frusztrációjuk nem ütközött ki semmilyen izzadságszagú nagyotmondásban.Minden energiájukat a zenének szentelték, hihetetlen technikai bravúrokkal nyűgöztek le minket, és nem szégyellték szinte az összes dalukat a hazájuknak, tengernek, hegyeknek és emberi esendőségnek szentelni. Nem szégyelltek vérző szárnyú madárkáról vagy édesanyjuk zsebkendőbe csomagolt könnyeiről énekelni.

-Krétai férfit csak fekete ingben lehet látni, ez a szokás. A háztartásnak még mindig része a fegyver, amit gyakran használnak. A legnagyobb tisztelet a nőknek jár. Ha egy asszonyt bántalmaz a férje, akkor az asszony testvére köteles megölni a férjet, majd a férj testvére öli meg az asszony testvérét.Ez a hagyomány még mindig létezik -meséli P.

(közben szüneteltetem az írást, mert itt a környéken hihetetlen énekesmadarak vannak, rendkívül szórakoztatóak, néha inspirálóak  és muszáj ilyenkor kimennem az erkélyre)

Szóval nőnapkor rengeteg cikk jelenik meg a női egyenjogúságról, belefutottam én is egy-kettőbe. Az biztos, hogy a mi szemszögünkből nézve vannak kultúrák és hagyományok, amiket elfogadhatatlannak tartunk, vannak alapvető emberi jogok amiért érdemes lenne kiállni, hogy egy jobb világban éljünk. Az otthoni sajtó persze nem ettől hangos, hanem számomra érthetetlen problémáktól. Mivel nem vagyok a témában kompetens, nem is szeretnék erről nagyon véleményt alkotni, de alapvetően nem találom Európában a hímsovinizmus elviselhetetlen jelenlétét. Nem hinném, hogy valaki csak azért ne érné el a célját, mert nő. Legutoljára óvodás koromban tartottam igazságtalannak az életet ilyen szempontból, mert felháborítónak tartottam, hogy Húsvétkor nem elég, hogy a büdös kölni kimarta a szemem, a csokitojást is oda kellett adnom a szemét fiúknak. Ez a sérelmem szerencsére már elillant így felnőtt koromra, a többi problémát pedig orvosolhatónak találom. Nem nagyon tudom mi a trend társadalmi elvárás terén, de nem is érdekel. Ha mindenki annyira és olyan módon lenne nő/férfi, amit saját maga természetesnek tart, talán nem lenne ennyi frusztrált ember.  

Na Ade!:)

ui: a telefonom által egy kis Giannis:)

- Enthusiastisch, egyszerűen nem tudom leírni, mindig görögül jut eszembe

- Nem tudtam, hogy az is görög szó

-Pedig az...Enthousiasmos

Majd következik a napi etimológiai tudásbővítés. Mindig tanulok tőle valamit. Nem okoskodik, élvezettel magyaráz, miközben több éves rutinnal tekeri a cigarettáját, majd a dohányt visszacsomagolja a hasított bőrből készült dohánytartókájába. Dallamos beszéde rendkívül határozott, ugyanakkor halk és vidám.

-Nekem egyszerűen nem megy a szinonimák keresése németórán

-Nem értem miért mondod ezt, hiszen rengeteget olvasol

-Pont ez a baj, számomra minden szó különböző jelentéssel bír

Kétségtelen, P. a szavak megszállottja. Első találkozásunkkor nem gondoltam volna, hogy valószínűleg ő a legolvasottabb lény az egész klinikán. Rendkívül ösztönzően hat rám, ha irodalomról beszél, ráadásul előtte nem kell szégyellnem tudatlanságomat. Sok dologban hasonlítunk, még több dologban különbözünk, pont ettől lesz érdekes egy barátság. A legszimpatikusabb benne, hogy a furcsa szokásai teljesen őszintének tűnnek. Nem kérkedik vele, hogy különlegesnek hasson, egyszerűen szerves részét alkotják a személyiségének. 

-Borzasztó dilemmában vagyok, nem tudom, hogy ennek a kriminek elolvassam-e a végét előre vagy ne...

-Normális vagy? Te elolvasod a végét előre?

-Persze, különben túl hamar elolvasnám és nem tudnám élvezni magát a könyvet. Így nyugodtan elmerülhetek benne

Az, hogy csak halott írók könyvét olvassa, annyira nem döbbentett meg, régen én sem voltam hajlandó élő ember könyvét elolvasni.

Persze más téren is vannak érdekes szokásai, pl. a vonaton csak menetiránynak háttal szeret ülni, mert különben nem látja  mi történik kint. Megérkeztünk a jazz koncertre. Türelmesen végigülte, bár nem tudom mennyire tetszett neki...csak annyit fűzött hozzá, hogy neki ez túl hangos, túl vidám. 

A legjobban azt tisztelem benne, hogy erős benne a görög öntudat. Ha beszélgetünk mindig úgy érzem, hogy Európában vagyok, a szellemiség őshazájában. Irigykedem is néha, bevallom. Izgalmas lehet egy több ezer éves kultúra részese lenni. Ugyanakkor rendkívül érdeklődő, nyitott más hagyományok felé (pl. szeretne megtanulni magyarul, nagyon érdekes nyelvnek tartja). A német mentalitást viszont mindketten idegennek érezzük még magunktól. 

-Itt mindenki olyan komoly. Nem értem miért megy mindenki haza munka után. Nálunk az a szokás, hogy munka után beülünk valahova kávézni. Hiába van nálunk krízis, az emberek mégis boldogabbnak tűnnek.

Vége a jazz koncertnek. A félig magyar romagyerekek nagy sikert arattak  a koncert közben zabálni képes sznob közönség előtt. New Yorkban kezdték a turnét. A gitáros fiú bár maníros, de meglepően jó angol kiejtéssel konferált. Nem kérdés, ő már amerikainak érzi magát. Nem az. Még a legtrendibb gitárfutamokban is ott rejtőzik az, aminek ott kell rejtőznie ahhoz, hogy az ember definiálni tudja önmagát és legyen egy belső kiindulási pontja, ami nélkül képtelenség építkezni, maximum szállingózni, mint ökörnyál az őszi levegőben. A kijáratnál megkérdeztem tőlük angolul, hogy beszélnek-e magyarul. A nagyobbik fiú angolul válaszolt: "well..ehm...I speak hungarian only with my parents, but it sounds quite stupid...so i rather speak english...".  Nem érdekelt, direkt magyarul dicsértem meg őket. A kisebbik széles vigyorral mondta, hogy "köszi", a nagyobbik még mindig ragaszkodott a "thank you very much"-hoz. Biztosan sok tini életében van olyan pillanat, mikor szégyelli, hogy magyar, mert az amerikai nyelv, na az a cool, azért ez az eset mégis elszomorított egy kicsit. Ugyanúgy, mint a múlt héten egy doki a klinikán, aki egy hosszabb meddő beszélgetés után megkérdezte honnan jövök. Mikor mondtam, hogy Magyarországról, nagyon elcsodálkozott, majd magyarul megszólalt, hogy "én meg Székelyföldről". Pár magyartalan mondatot kierőszakolt magából, majd visszaváltott németre...Na ezt az állapotot sosem szeretném elérni...soha... Nem vagyok egy matuzsálem, de szerencsére az életemben már eljött rég a pillanat, hogy szeretem, sőt ragaszkodom az akcentusomhoz. 

Németországban minden 5. lakos bevándorló (és a 2. generációs bevándorlókat ebbe már nem számolták bele).Akikről azt gondoltam, hogy vérbeli németek, azokról is kiderült, hogy a szüleik nem itt születtek, ők is csak itt nőttek fel stb. Az osztályon mindig van legalább 1-2 beteg aki nem beszéli a nyelvet, 3-4 aki rosszul beszéli, rengeteg akinek a nevéből kiderül, hogy nem itt született. A dolgozók körében is több a nem német. A fiatalok nem beszélik az anyanyelvüket, csak a németet. A multikultihoz ez is hozzátartozik. A külföldiek egy része soha nem fog asszimilálódni, de már a gyökereiket is elvesztették. Egy nagy massza, amit az egyéni érdekek tartanak mozgásban, de ha összefogásra kényszerülne, nem tudom milyen értékekhez tudna visszanyúlni. Keresztény Európáról, nemzetállamokról már nincs szó, ezt már elkúrtuk, nem kicsit, nagyon. A sajtószabadság védelme szintén gyenge összetartóerőnek bizonyult...de ez egy külön blogbejegyzést érdemelne.

P. és én sosem fogunk integrálódni. 

- Nem érdekel mit gondolnak rólam a németek. Nekem a lelkem Athénban van

- Meg kell próbálnunk az itteni életünket kialakítani, különben ez nem fog változni

P. bólogat, de mindketten tudjuk, hogy a gyökereink már túl mélyre nőttek.

Dec. 10. és még nincs hányingerem. Talán azért, mert nincs tv-m, vagy talán azért, mert egy olyan kicsi településen lakom, ahol a karácsonyi előkészületeket nem a multik ízléstelen reklámszlogenjei uralják. Ha megpróbálom leírni, hogy milyen itt az élet, talán lesz valaki, akinek ugyanaz fog eszébe jutni, mint ami titkon bennem megfogalmazódott.

Az egyik beteg készített nekem egy angyalkás képeslapot (nem érdemeltem ki, mániás beteg mindenkinek készít képeslapot). Nagyon örült neki, hogy 1.  Adventre otthon lehet, ráadásul a mesés karácsonyi vásárba is elnézhet, ahol  mennyei sütiket meg forralt bort árulnak. Egy másik beteg kimenőt kért vasárnap késő estig, mert adventi koncertre szeretne menni. Mindenki lázban ég, betegségtől függő mértékben.

Advent, a várakozás ünnepe. Türelmesen várok az élelmiszerbolt fotocellás kis csapóajtaja előtt, ami alig nyílik ki,erőlködve akadozik, mert extrém módon feldíszítették zöld növényzettel. A bolt előtt a város egyik standard utcazenésze  karácsonyi slágerekkel keresi épp a kenyerét. Egyik kezében a trombitát tartja, másik kezével a harmonikát irányítja. A szombati vásárban a szokásos almamennyiségem mellé kapok körtét is ajándékba és boldog Adventet kívánnak. Este pedig bemerészkedtem oda...igen, a karácsonyi vásárba.A mézeskalács, kandírozott mandula illata, a verkli  hangja, a tér közepén megszeppenve lihegő barikák időtlenné tették az ünnepi hangulatot. A színpadon fülsiketítően hamis gyerekkórus üvölti a német karácsonyi dalokat,a közönség végtelenül hálás, persze nem kevés forralt bor után, amit természetesen színes kerámiapoharakból fogyasztanak. Fiatalok saját készítésű sütiket árulnak jótékonysági célból, mellettük egy fura fazon áll pónival, a családi cirkusz fenntartására koldul egy kis támogatást.

Az állomás felé konvergálok, kíváncsi vagyok a nagyvárosi hangulatra is. Már a peronon megcsap a multikulti szele, a slepp nagy erőkkel nyomul az S-Bahnra. Minden kocsiban van minimum 1 ittas, 2 aktuálisan söröző, de legalább 5 külföldi.A stuttgarti állomáson már simán leszólít a kunyeráló bácsi, közben igyekszem nem felbukni a hippikben akik "egy kis chill-re gyűjtök" felirattal ülnek egy oszlopnál, ami mellett egy keménydrogos ugrál észveszejtő módon. Égnek a receptoraim, villog az overload. A sétálóutcán a villogó neonok mellé még kap az ember egy kis akusztikai élményt is. Román zongorista próbálja a kihangosított szintivel túlkalapálni a tőle 5(!!!) méterre bazseváló mexikói családot. Szemben kapucnis gyerek osztja ránk a Nothing else matters-t gitáron, kedvet csinálva a parfümvásárláshoz. Betérek egy plázaszerű épületbe, jazz-zenekar (elnézést dzsessz) ontja a karácsonyi sztenderdeket. Egészen igényes a performansz, nem is hallgatják túl sokan. Mellette kis ázsiai bolt, megnézem a lenvászon ruhákat. 30-60 ezer ft között vannak....puszta kíváncsiságból megkérdezem az eladót, hogy ezek mégis miért ilyen drágák. Kikerekedett szemekkel, kissé felháborodva válaszol, hogy ezek ugyan nem drágák. Valamit biztosan nem tudok, nem is baj, ennyiért nem viszem el, szevasz.

Hazafelé az S-Bahnon azon gondolkodom, hogy egészen jól kiegyensúlyozható itt az ember nyugalmi és pezsgő állapota. A nagy karácsonyi forgatag után jól esik visszatérni a kicsi városkába, a német Stars Hollow-ba. A legbénább utcazenésznek, a leggiccsesebb díszítésnek és a leghülyébb betegnek is megvan itt  a bája.A sorozat új részéhez akár innen is meríthetnének ihletet. A karakteres szereplők számomra ott vannak az osztályon,a minden elmebaj ellenére szerethető emberek. Még azt a nőt is nehéz szívvel engedném haza, aki miatt 2 hétig nem mertek a betegek semmilyen székre leülni, mert szegény mindegyiket összesz...ta, de ma szerintem új kedvencre találtam. Boszniából jött a néni, csak megkérdeztem hogy van. Azt mondta "elnézést, egy pillanat, így könnyebb lesz", majd kihúzta a fiókot, kivette a szájából a protézisét, visszatolta a fiókot, majd nekilátott a meséhez.Nem zavart egyáltalán, de elgondolkodtam, hogy egyáltalán miért is kéne, hogy zavarjon? Néha az elmebetegek rávilágítanak, hogy a normalitás mennyire abszurd. Sokat kell még tanulnunk...

" For everyone You listen to have compassion

 Even if they don't want it even if it seems cynicism

 Is always a sign, always a sign, always a sign

 Always a sign of things no ears have heard

 Always a sign of things no eyes have seen

 You do not know what wars are going on down there

 Where the spirit meets the bone

 Down there where the spirit meets the bone..."

Kétségtelen, hogy a látszólagosan feloldhatatlan ellentét dacára, a belénk rögződött asszociációs sémák ellenére, valami rendkívül erős kapcsolat létezhet a szikrázó napsütés és a  bénító melankólia között. Joe Henry* pl. rendszeresen említi egy mondatban a mérhetetlen lehangoltságát és a kaliforniai "kínzó" fényáradatot. Az arcom már szinte könyörgött a D-vitaminért, éreztem ahogy a sejtjeimen felvillan a "töltődik" jel, a karomon a halvány piros foltok kezdtek egységes színárnyalattá összeolvadni. A balkonom teljesen üres még, csak az egyik sarokban áll a bioszemetesem büntetésből, az udvar felé néző sarokban pedig egy méretes pókháló (talán a délelőtt kirakott jószág csinálhatta). Épp azon tűnődtem, hogy vajon a házak előtti rothadó komposztgyűjtemények miatt van-e ilyen érthetetlen mennyiségű muslica a levegőben, amikor egy előttem elsuhanó gigantikus szitakötő miatt majdnem megállt a szívverésem, de mivel ez nem következett be, még épp szemtanúja lehettem, ahogy egy hatalmas darázs bezsizseg a szobámba. Azóta sem találom...

Miután sikerült feltérképeznem a környékbeli faunát, és a szomszéd is kikapcsolta a német attitűdhöz méltatlan mértékben lármás fűnyíróját, próbáltam megtalálni a lelki békémet. A felhőtlen boldogság színterét átszelő kondenzcsíkok alatt feltűnt egy hőlégballon. 5 perc hunyorogva fókuszálás után próbáltam volna megfejteni a feliratot rajta, mikor a laptopomon elkezdődött a DAL. Most hallottam először. Lucinda Williams legújabb lemezének első track-je (szövegrészlet lsd. fent). Lu már nem mai motoros, megitta kenyerének javát, jobb időkben kapott több Grammy díjat is, de az elmúlt 1-2 évtizedben nem szenteltek neki túl nagy figyelmet. Most viszont történt valami. Az új lemeznek már megjelenése előtt hatalmas sikert előlegeztek meg a kritikusok.Talán egy újabb Grammy...Úgy tűnik Lu kikecmergett a delíriumos állapotból, és bár a színpadon még mindig üveges tekintettel, szétfolyt szemfestékkel, kottából olvasva  énekli hamiskásan az amúgy minimál alapokból építkező dalait, a képessége még mindig megvan ahhoz, hogy az emberi lélek finomszerkezeteit beolajozza és a hallgatót érzékenyebbé tegye az élet látszólag elhanyagolható elemei iránt is. A Compassion (Down where the spirit meets the bone) nem véletlenül lett címadó dal. Különlegessége, hogy a szöveg LW édasapjának egyik költeménye. Természetesen engem nagyon megérintett . Az emberi elfogadás, könyörületesség ezen (igazi) keresztény megközelítése egyfelől megható, másrészt szívfacsaró a gondolat, hogy leginkább megvetett vagy gyűlölt társainkkal  is egy táborba tartozunk. Összetart bennünket a mindenkinek kijáró egyéni szenvedéstörténet.

Down where the spirit meets the bone...na igen, a teljesen megfoghatatlan. Persze beszélhetünk itt számtalan dologról, pl.szerotoninról vagy gátolt dopaminreceptorokról, tágult agykamrákról, pszichoszomatizációról,  a tudomány legmodernebb kutatási eredményei sem lesznek soha elegendőek ahhoz, hogy az emberek többsége a test-lélek közötti határt folytonosnak gondolja. Sokan ezért is utasítják el a pszichiátriai kezelést mint lélekgyógyászatot.Gyógyszerekkel tömni az embert mikor beteg a lelke??? Személy szerint én egyik véglet híve sem vagyok, de azt már ki merem jelenteni, hogy a gyógyszerek sok embernek nyújtanak enyhülést. Az már más kérdés, hogy a félrekezelés, gyógyszerfüggőség, nem megfelelő kombináció és adagolás hatalmas károkat is tud okozni.

Amit észrevettem már sokszor, hogy az emberek fejében valami nagyon furcsa kép jelenik meg, ha a pszichiátriáról van szó. Ennek gondolom rengeteg oka lehet, az agyatlan mozifilmektől kezdve a kádári hagyományon keresztül a szcientológia "hasznos" tevékenységeivel bezárólag minden. A pszichiátria nem börtön. Nem tömeggyilkosok ülnek, akik áldozataikkal saját agyukat etetik.A zárt osztályt nem szekusok őrzik és a betegek nem gumiszobában pattognak a falról. A pszichiátria nem cirkusz, ahol Jim Carrey balettszoknyában ugrál a szanatórium parkjában. A pszichiátria nem egy bőrfotelekkel ellátott szoba ,ahol a szakállas tudós pipáját szívva jegyzeteli az álmaidat, közben olvas a gondolataidban...nem. A pszichiátria egy egészségügyi intézmény, ahol ugyanúgy orvosok-nővérek-ápolók dolgoznak, ugyanúgy vizittel kezdődik a nap és a zárt osztályról is kimehet a beteg ha épp nincs öngyilkossági szándéka.

A héten persze szembesültem már a szakterület árnyoldalával is. Nem lélekmelengető látvány az ereit felvagdaló pszichotikus beteg kényszerkötözése, viszont életmentő. Innentől kezdve lehet mérlegelni. Az már más kérdés, hogy ezt meg lehetett volna előzni vagy talán a rossz gyógyszerezés hozta ki a betegből, de abban a pillanatban sajnos szükséges volt.

Az egyik kedvencem a  "lenézem a pszichiátriát" megnyilvánulások közül még a pragmatikus józan paraszt hozzáállás: " pfhh....depresszió...adnék én neki depressziót...elküldeném dolgozni, kapálni a földre, rögtön nem lenne ideje depressziósnak lenni." Szerencsések az ilyen emberek, mert valószínűleg nincs a környezetükben, szeretteik között depressziós egyén és gőzük nincs arról, hogy egy depressziós beteg hogy néz ki. Rosszabb helyeken persze előfordul, hogy az osztályra bekerül 1-2 munkakerülő, de az az orvost minősíti, hogy ezt nem szűri ki. Az is igaz, hogy a munkaterápia valóban hatékony terápiás módszer, de ez természetesen nem úgy működik, hogy a beteget beküldöm a hivatalba, vagy kirakom Kismacs mellett földet kapálni. Ezek az emberek tényleg szenvednek és nem segít nekik a "józan parasztság". Hiába szegezed nekik a kérdéseket: Mi az, hogy nem tudsz dolgozni? Mindenki tud dolgozni csak te nem akarsz...Mi az, hogy mások olvasnak a gondolataidban? hát hülye vagy? olyat senki nem tud...Hagyjál már a fasságaiddal, hogy tegnap Hitlerrel találkoztál...már nem él...Mi? Hogy chipet ültettek az agyadba az UFO-k? Te megvesztél....Arcokat látsz?? háde nézzzed má itt nincs is senki, nem érted?

Szóval ez ugyanolyan betegség, mint akármelyik testi kór.Meg kell keresni az okát és a módját, hogy az okot megszüntessük, vagy legalább a tüneteket enyhítsük.Egy értelmesebb homo sapiens ezt megérti és nem ítéli el az ilyen betegeket. A baj csak az, hogy nem mindenkiről derül ki, hogy beteg...és számtalan ilyen ember van...itt élnek köztünk és nem is tudjuk, hogy naponta milyen szenvedéseknek vannak kitéve. Az sem kell, hogy az illető beteg legyen...csak éppen meghalt valakije...otthagyták...fóbiája van vagy komplexusokkal küzd...problémája van az alkohollal...vagy a gyereke viselkedési problémákkal küzd vagy éjjelente még mindig bevizel...Akárhogy is vetíti ki ezeket az ember, vagy egyáltalán nem mutat ezekből semmi érzékelhetőt, mindenkinek kijár a könyörület, hiszen nem lehet tudni, hogy milyen csatákat vív...a lelke mélyén..."down where the spirit meets the bone..."

*Joe Henry amerikai énekes-dalszerző (amúgy Madonna sógora, aki egyszer betaggelt az egyik kommentjébe és én ettől rendkívül boldog voltam)

Der Nebel. Annyit tesz: a köd. Kifejezetten a német alak jelenik meg Umberto Eco egyik könyvében, majd központi motívumként rátelepszik a teljes történetre. Ha Eco is a német irodalomra utal ezen természeti jelenség kapcsán, akkor kezd az agyam nagyon eldugott szegletéből felszínre törni az a fura feltételezés, hogy itt erőteljesebben szűri be az emberek érzelmi világát ez a fenomén. Lehet, hogy ez csak egy "ködös" gondolatmenet részemről itt egy idegen helyen, ahol szinte minden máshogy csapódik le bennem, de elgondolkodtatott mi ez a még artikulálatlan érzés ami rögtön hatalmába kerít ha reggelente kinézek az ablakon és meglátom a fátylakat a környékbeli dombokon.

Németországot nem kell bemutatni pontosságát, szervezettségét, megbízhatóságát illetően. Itt mindennek megvan a helye, ideje és a logisztikailag legkövetkezetesebb módja. Talán ez a mindent behálózó kiszámíthatóság és a néhol túlzott mértékű szabályozás teszi olyan idegenné itt a foszladozó ködfelhőket. Mindig más alakban, különböző mértékben és ideig tartják bizonytalanságban a szemlélődőt. Nem lehet bürokratikus úton kordában tartani, nem seperhetik össze, mint a falevelet, nem vághatják kocka vagy gömb alakúra, mint a parkban a bokrokat. Kiváló kifejezőeszköze a magaslati erdőknek, üzenve a saját maguk által felállított szabályok nélkül életképtelen lakosoknak, hogy "Állj, ide ne akarj beférkőzni!" .

Már elmúlt dél, a kis fehér pamacsok szétszéledtek, párszor lopva kinézek az ablakon, hogy lássam amint a lovak komótosan legelésznek szemben a félig belakott domboldalon. Teljes elégedettséggel állapítottam meg, hogy megérte ma 5:20-kor kelni és elvonatozni a klinika egyik kirendelt intézményébe hospitálni. "...a gyerekkori szexuális bántalmazásomat nem tudom feldolgozni....gyakran előtérbe kerül ez a gondolat?...igen, minden reggel...igen, a pánikrohamok és az alkohol iránti sóvárgásom sem javult..." Lovacskás domboldal kizárva, próbálom megérteni mit mond a beteg, ill. a  főorvosnő. A hozzátartozó erős szláv akcentussal próbál lobbizni a pszichoterápia mellett, mert valószínűleg hozzám hasonlóan nem értette, hogy miért utalják a testvérét hozzánk az elvonóra. Már több, mint egy hete ezt próbálom letisztázni magamban, hogy a betegeket milyen módon "szortírozzák". Még mindig kissé kaotikus számomra a rendszer, és szerintem nem én vagyok teljesen hülye.

Eddig 7 napot töltöttem a klinikán, de a szakmával még nem kerültem szorosabb kapcsolatba. A hospitálással nem viccelnek a németek. A körbevezetés náluk nem azt jelenti, hogy végigvisznek az osztályokon és a fontosabb épületeken, nem ám! Fél-fél napot kell eltöltened olyan helyeken, mint a minőségi menedzsment, porta, telefonközpont,posta, be kell menned a mosodába ahol végighallgatod és nézed, hogy milyen ipari mosógépekben hány fokon tisztítják a lepedőket. Persze a sváb akcentus miatt szinte semmit nem értettem ezekből a lényeges dolgokból. A minőségi menedzsment annyiból volt hasznos, hogy tudatosuljon bennem, hogy mennyire más problémakörökkel küzd a magyar és a német egészségügy. Míg otthon a gumikesztyűtől kezdve a fájdalomcsillapítón át drágább műtéti beavatkozásokig mindennel spórolni próbálnak, addig itt a beteg mindennemű panaszát próbálják orvosolni. Pl: ha a páciens felháborodik azon, hogy a betegek konyhájában a kávéfiltert a szemetesbe dobják és nem komposztálják, akkor ezt a PROBLÉMÁT próbálják megoldani.

Van ami viszont itt sem könnyebb, sőt...és ez nem más, mint az a nyomorult papírmunka...Amit eddig a betegellátásból láttam, az nem az orvosi tevékenység, nem az akkurátus kivizsgálás és anamnesztikus beszélgetés, hanem a töménytelen mennyiségű papír...mivel a portától elkezdve minden stációt végigjártam, nem túlzás kijelentenem, hogy a bürokrácia itt félelmetes méreteket ölt.Ennek következményeként a betegfelvételkor az ideggyógyászati vizsgálat leszűkül egy kis pupilla meg 1-2 reflexvizsgálatra, a pszichiátriai anamnézis pedig 5-6 kérdésre.

A szakmai színvonalról sajnos még nem tudok beszámolni, bár kezd körvonalazódni ki az akihez tanácsért fordulnék és ki az aki teljesen pályát tévesztett. Már Franciaországban is megfigyeltem, hogy ha nem beszéled jól a nyelvüket, akkor nem úgy kezelnek, mint egy külföldit aki nem beszéli az adott nyelvet, hanem mint egy komplett idiótát, aki semmit se tud. Erre kiváló példa a fél éve rezidens lány, akihez beosztottak egy napra egy másik német lánnyal együtt.Miután rájött a kislány, hogy nekem még problémáim vannak a nyelvvel, úgy gondolta, hogy semmit nem értek, ezért teljes mértékben ignorált és végig a német lánynak magyarázott. Ezt a fogyatékát olyan szinten nem tudta levetkőzni, hogy mikor már én tettem fel kérdéseket, akkor a választ szintén nem hozzám intézte. Természetesen ettől még lehet, hogy jól tudja a szakmát és igazából rendes lánynak tűnik, de egy ekkora kommunikációs szarvashibát egy pszichiáter semmilyen körülmények között nem engedhet meg magának.Nem is csak pszichiáter, hanem bárki aki emberekkel foglalkozik. Nagyon nehéz a kezdet, mikor az élő nyelvből szinte semmit nem értesz. Az előnyeiről viszont nem sokan beszélnek. Mikor teljesen elveszted a fonalat és az információt minden egyéb megmozdulásból, metakommunikációs jelből próbálod leszűrni, akkor a nonverbális receptoraid hihetetlenül érzékennyé válnak.Az ember személyiségét pedig ezek a nonverbális jelek sokkal pontosabban körülrajzolják, ami a szakmában szintén nem hátrány ha valaki fogékony ilyen megnyilvánulásokra.

Hogy a jó dolgokról is beszámoljak, mindenképp központi helyet foglal el a szívemben az itt kínálkozó alternatív pszichoterápiás lehetőségek tárháza. Azok közül is természetesen a zeneterápia. A zeneterápia az a hely ahol a depressziós beteg bár  teljes érdektelenséggel az arcán érkezik, közben őszintén mosolyog, kontaktust teremt a többiekkel és felszabadultan püföli a djembe-t. Nekem is őszinte volt a mosolyom, mikor megláttam az épületnyi zeneterápiás központot, tele hangszerekkel, több pianinoval és nem utolsó sorban a nagybőgővel.Talán majd gyakorolhatok is rajta, szegényen úgyse nagyon játszik senki. A bőgőről jut eszembe, hogy a helyi basszusgitár tanár, akivel volt egy levélváltásom megismert az utcán és nagy boldogan jött oda, hogy ugye én vagyok a basszusgitáros lány? Ami lényeges, hogy rajta tényleg láttam, hogy örült. Itt nyugaton szívmelengető mikor a sok műmosoly között találsz olyan embert, akinél még nem állt be ez a spasztikus művigyor, és újszülött módjára önkéntelenül utánozod...nagyon fárasztó:)