Még nem írtam soha Top 10-es listát, de mostanában annyira trendi lett, úgy döntöttem, hogy sodródom az árral. Arról nem is beszélve, hogy idén bővelkedtünk a jobbnál jobb újdonságokban. Személy szerint szívesen olvasgatok zenei Top 10-eket, mert mindig rálelek valami érdekességre, remélem más is így lesz ezzel a kis bejegyzéssel.
Előre elárulom, hogy magyar zenekarok nem lesznek, mert kedvenc zeneszerzőimet ( pl. Dorina vagy Majka) már így is nagyon hype-olják. Ami utólag még feltűnt, hogy.....hát...csak 1 darab férfi szerepel a top 10-ben. Nem vagyok vad feminista, ez most így alakult, ha a Bahamas pár héttel előbb jönne ki, tuti bekerült volna. Ugyanakkor az általam olvasott sok-sok listán is túlnyomórészt nők virítanak, pedig férfiak állították össze. Szóval srácok, kicsit szedjétek már össze magatokat!
10. Sheryl Crow - Be Myself
Abban már nem reménykedem, hogy a régi Sheryl valaha visszatér és lerockendrollizálja a fejünket, de szívesen meghallgatom a kislánnyá visszavedlett, babahangot felvett rocksztár dalait. A 10. helyet inkább lojalitásomnak köszönheti,meg annak, hogy Trump kampánya, illetve régi producere, Jeff Trott , ha csak 1-2 dal erejéig is, de kicsapta belőle a magas C-t, és végre kieresztette megint a hangját. A szöveget inkább hagyjuk, de legalább a dalban szólózik Doyle Bramhall II., a Halfway There-ben pedig Gary Clark Jr.. Csupa gyerek....
9. St. Vincent - Masseduction
Annie Clark 5. albuma azért került csak a 9. helyre, mert csak bizonyos dalok fogtak meg a lemezről, leginkább a New York, ahol legalább zeneileg levedlette magáról Clark a feszült-robot jelleget. A videó is bámulatos, de kicsit izgultam, hogy megfojtja szegény hattyút.
8. Girlpool - Powerplant
Mikor először futottam bele a Girlpoolba a hálón, akkor kb. ez volt a reakcióm: Mi ez az ultragagyiság, ami ennyire király?? Két lány LA-ből, borzalmas szabású nadrágok, gyerekes hajcsatok, megrázó. Az egyik lány gitározik, a másik basszuson nyomja pengetővel, de akkorák a mellei, hogy alig fér rá a hangszer. Nincs effekt, pucér hang, hozzá teli torokból üvöltik az éneket. Még akkordok sincsenek, csak hangok, de azok piszok jó helyen. Ha ilyen a csaj punk, akkor punkrocker leszek, ennyi. Legalábbis ilyen volt az 1. két album, bár a 2. albumon már benyomtak egy kis zengetőt is.Érdemes megnézni a Tiny Deskes koncertjüket. Akkor jöttem rá, hogy a csajok valószínűleg tényleg jók, és nem csak én vagyok ennyire perverz. A 2017-es album már "sajnos" kicsit igényesebb lett, és beraktak egy dobost is, aki végül is nem rontotta el nagyon a produkciót. A lányok megtanultak halkan énekelni, de még megmaradt egy kis punk fíling. Ez a videó meg annyira groteszkül bájos, csak szeretni lehet:
7. Sylvan Esso - What Now
Ez az album a legtöbb 2017-es Top 10 listán szerepel. Anno, mikor Amelia Meath, a Mountain Man egyik énekese 2014-ben kiposztolta az új formációjának, a Sylvan Essonak az új oldalát, és kíváncsiságból követni kezdtem az akkor még pár ezres nézettségű oldalt, nem gondoltam volna, hogy ennyire felkapottak lesznek, bár a duót még most is "csak" 116 ezren lájkolják. Van olyan dal, pl. Play it Right, amit még a Mountain Man-ben is énekeltek , érdekes összehasonlítani a két verziót. Az új album is hiába popos, az énektől, a szép hajlításoktól lesz egyfajta folkos bukéja. A Die Young igazán slágeres lett, Amelia Meath pedig bizonyíték arra, hogy hónaljkutyával is lehetsz a legmenőbbek között!!!
6. Big Thief - Capacity
Be kell vallanom, hogy a 2016-os Masterpiece sokkal jobban tetszik, de a 2017-es album még így is nagyon lazán bekerült a kedvencek közé. Persze nem csak az én listámon szerepel, Adrianne Lenker zenéje a legtöbb folk-indie rock kedvelő szívébe belopta magát. El tudom képzelni, hogy ő hamarosan Amerika legismertebb "nemzeti folk- indie rock himnuszait" fogja írni, és óriási karrier előtt áll. Minden megvan, ami ehhez szükséges: egyedi hang, gyönyörű szövegek, érzelgős dallamok, vulnerabilitás, hitelesség, erős karakter és bevállalós előadásmód, amit ez a videó is alátámaszt. Nagyon baró, ahogy az énekes lány teljesen megborul a szám közepén, aztán nagyon furcsa gitárhangok következnek.
5. Aimee Mann - Mental Illness
Erről az albumról már korábban írtam egy teljes fejezetet, akit érdekel olvassa el...Aimee Mann: <3 Album: <3 Videó: <3
4. Becca Stevens - Regina
A hölgy egy zenei géniusz, hihetetlenül tehetséges, nem véletlen, hogy sokat kooperál a többi olyan csodabogárral, mint Jacob Collier vagy a Snarky Puppy, ill. David Crosby. Ritmika, harmóniák, hangszertudás, énekhang, minden irigylésre méltó. A komplexitás ellenére is élvezhetőek a dalok, nem csap át öncélú magamutogatásba. Élőben is volt szerencsém ámulni-bámulni, bár akkor még annyira ismeretlen volt itt, hogy alig lézengtünk néhányan a színpad előtt. Reméljük ez majd változni fog! A dal pedig legyen ukulelés, tehát a Regina!!! A zenekar is nagyon-nagyon szimpi, itt pedig beszállt még hozzájuk Michelle Willis is, akit szintén volt szerencsém egyszer a Snarky Puppy "előzenekaraként" meghallgatni, csodás dalokat ír ő is.
3. Joe Henry - Thrum
És akkor jöjjön az egyetlen férfi ( éljen, éljen!!), aki nem más, mint Madonna sógora, a láthatatlan óriás, a producer-singer-songwriter Joe Henry. Igen, Madonnának is írt dalokat, de ez most mindegy. A művészete olyan minőséget képvisel, amit nehéz túlszárnyalni. Ez a csodás hangú ember annyira egyben van, nem érezni a bohém széthullást, mégis olyan mélységekbe-magasságokba visz, amit sok szétheroinozott agyú zenész soha nem tudna nyújtani. Nyilván nem háttérzeneként kell hallgatni a 2017-es Thrum-ot, egy órás meditatív élményként, utazásként kell felfogni.
Ezen az albumon már sajnos nem Ornette Coleman fúj, de ez a fickó sem rossz, akárki is legyen:)
2. Aldous Harding - Party
Ez a nő teljesen készen van. Megosztó, én is meghasadtam, de aztán ráhangolódtam erre a nagyon új, nagyon más frekvenciára. Aldous Hardly-t, Új-Zéland üdvöskéjét csak kb. fél éve hallottam először, és anno nem tudtam eldönteni, hogy ez most egy hatásvadász, maníros előadás, vagy a zene tényleg így csapódik ki az arcára. Egy idő után nem gondolkodtam ezen, mert mindegy is, ha tetszik és magával ragad. Az összes szám ilyen minimál, repetitív, nevetségesen egyszerű felépítésű, de gondolom tudna ennél többet, ez inkább koncepció. Ha háttérzeneként hallgatod, meghalsz, mert akkor migréned lesz a néha beüvöltő bégetős hangtól, de ha az ember megnézi a videót, rájön, hogy teljesen másról van szó. Nem biztos, hogy a gyógyszer gurult el, hanem itt többről van szó, mint egyszerű éneklésről, kvázi színészi alakítás lehet ez. Az őrült tekintet régi némafilmek grimaszaira emlékeztet, megunhatatlan. Aldous H. annyira megosztó, hogy valahol a kommenteket is letiltották. A kedvencem: "That's a great Robert De Niro impression". Érdemes megnézni az összes klipet...de azt hiszem ez az egyik legelmebetegebb:
1. Feist - Pleasure
Nos, hogy az első helyezést ki kapja, az első perctől kezdve világos volt számomra. Nálam Leslie Feist mindent visz....és megint sikerült teljesen újat alkotnia, úgy, hogy a Feist-os jellegéből semmit sem veszített. Azt hiszem nála nem kell izgulni az új lemezeknél, hogy vajon milyen lesz, és ugye nem "ócsósodik-e" el. Mindegy melyik lemezről van szó, a gyönyörű énekszólamokkal és hangszínével angyali miliőt teremt, amit aztán egy nagyon nyers, harsány gitárszólóval teljesen természetes módon szétzúz. Természetes, mert nagyon emberi, nagyon pontosan artikulálja a lélek legkisebb rezdüléseit. Mind dinamikában, mind hangszínben, hangszerelésben, és erre még rátett egy lapáttal, hogy a lemez mindenféle sterilitástól mentes, sistereg, hallod a háttérzajokat, ciripelést, olyan, mintha egy ultra jó live felvétel lenne, vagy mintha ott lennél a szobában ahol felvették. Közeli, könnyebben átélhető, meleg , mély hangzás, érezhető térrel. Kétszer voltam Feist koncerten, mindkétszer megkönnyeztem. Minimálfelállás (legutóbb), minimális, szimbolikus díszlet, óriási , hipnotikus hatás. Depresszió, magány, csalódás, megborulás...a szokásos témák, meglehetősen rossz éveken lehet túl a művésznő, de az eredménynek örülünk. Azt hiszem Feist megérdemli, hogy mindkét új videót belinkeljem.
