Nem is olyan borzalmas ez a betegszabadság, legalább lesz időm végre olvasni...gondoltam...aztán a vírus kiütéssel nyert az agyam felett és félkómásan, pokrócba bugyolálva, műleves-tea-csokipapír halom közepén néztem végig immáron vagy századjára, ahogy Kerri Breccsó dobozosfagyievést mímelve libeg New York utcáin. Ezt néha felváltotta egy kis Sibelius-ra pasziánszozás.  Mikor már az agysejtjeim teljesen leálltak, rávetemedtem az online tv-re. Petőfi. Hát esküszöm nem tudtam, hogy Magyarország ennyire király hely. Mindenki annyira jófej és egyedi, hogy hirtelen megint felvillantak emlékezetemben ezek a képkockák: 

Egyszer egy simaarcú gyerek (egy állítólag nagyon ismert zenekarból) megkapta azt a hihetetlen egyénre szabott kérdést, hogy "miért kezdett el zenével foglalkozni?" és nem szégyellte bevallani: " híres akartam lenni, gondoltam a zene egy jó eszköz ehhez". Ez a kijelentés kicsit megcsikorgatta a hallólebenyemet, de annyi szóljon a simaarc mellett, hogy legalább nyíltan vállalja...és a riporter lány mosolyog, szétolvad. Hihetetlen, hogy ennyi sztárzenekar van kis hazánkban, és mindegyik úgy meséli alakulásuk történetét, mintha legalább 25 év távlatából reflektálnának a Rolling Stones léptékű munkásságukra. Van még az a típus, aki úgy legitimálja életművét, hogy 1 mondaton belül megjelöl 2-3 hasonló celebet, akikkel együtt dolgozott, vagy már ba..tak be együtt, persze kizárólag becenévvel és a kötelező pesti határozott névelős neveket használva. Aztán vannak a széteffektezett audiovizuális élmények, amin szétmész, hogy milyen hatásosan be lehet csomagolni a semmit. Persze te vagy a hülye, mert az énekes (akinek sokszor kb. semmi köze az alkotói tevékenységhez), olyan interpretációt kanyarít a kliphez, hogy a bölcsész, vagy képzős lányok  már rohannak is koncertjegyet vásárolni. Szeretek új zenéket felfedezni, néha rengeteg időt el tudok verni a neten különböző zenei oldalakon, de a petőfi tv-n keresztül sajnos még nem hallottam egy zenekart sem, akinek szívesen megvenném a lemezét. Persze nem a magyar zenei szcénát fikázom, de az értékelhető dolgokat valószínűleg nem ezen a csatornán sugározzák.

Visszatérve a simaarcú gyerekhez (közben beugrott a zenekar, karbonfúlz), valahogy megfogalmazta a mai magyar könnyűzenei törekvések kvintesszenciáját (a fent leírt pontatlan idézettel).

Szerintem nem az érződik ezeken a fiatalokon, hogy valamit közvetíteni szeretnének, az előadó személye betelíti a zenei produktumot. Nyomassuk, nagy színpad, rádió, csináljunk populáris zenét, keressünk még egy 56678789. effektet amit még nem használtak, vegyünk fel egyedi ruhákat, hogy valamiről legalább felismerjenek. Nem baj ha szürke amit csinálunk, ha eleget nyomatják, majd jóra hallgatja a nép. Meg ha már híresek vagyunk, akkor már mindegy mit csinálunk, kifizetik a jegyet. És ez amúgy stressz, ez totális kiégés. 

Biztosan van bennem irigység, de nem az szól belőlem. Nyilván engem sosem fognak beadni a Petőfibe, meg se tudnék szólalni. Továbbra is írom a dalaimat, ha valami fáj vagy tetszik, az kiírom magamból. Az egóm még annyit megenged, hogy ki is pakoljam a fészbukra, de a büdös életben nem lesz ahhoz kedvem, hogy nyomuljak velük, mert nem erre születtem. Amit megtehetek, hogy gyakorlok, zenét hallgatok és próbálok magamhoz képest fejlődni. Ami nyomulás nélkül is jó, az utat tör magának, ha ez nem következik be, akkor ebbe bele kell nyugodni, el kell fogadni.

Egy kis hátszél nélküli úttörő a végére. Nagyon szurkolok neki: