Ezt a blogbejegyzést az indulat szülte és talán nem is lesz senki aki a pártomat fogja, mert Magyarországon (amit ezzel együtt és talán ezért is imádok) nem menő döntésképtelennek lenni, ott mindenki megmondja a frankót. A legtöbb dologban  nem tudok egyértelműen állást foglalni, maximum abban, hogy bizonyos dolgokban primitív dolog egyértelműen állást foglalni...és szerintem ilyen a következő téma is:

-Szia Kata, figyelj, látom te ügyelsz ma, az addiktológián fel kéne venni egy beteget. Véletlenül hozzánk küldték a zártra, de tévesen. Egy baj van, az illető csak arabul és franciául beszél, én nem is tudtam meg tőle semmit.

Az ilyen hívásokon nem lepődöm meg a klinikán, ez szinte mindennapos. Igyekszem az addiktológiára, lepakolok a penetráns alkoholszagú orvosiban, már hozzák is a beteget. Egy szinte alultáplált fiatal srác pislog rám reménykedve, a köszönés után már eszelősen hajtogatja tört franciával " doktor, doktor én most menni. most menni". Algériából jött egy hónapja, alkoholos állapotban randalírozott a városban, hozzánk került. Alkohol és THC teszt pozitív, egy papírt szorongat a kezében amit a menekülttáborban kapott. Miután közöltem vele, hogy reggelig maradnia kell, a kétségbeesés teljesen elborította az elméjét. Fejét támasztva sírt, vagy úgy könyörgött, mintha az életéről lenne szó. És tényleg az életéről volt szó. Másnap a tábori orvosnál lett volna időpontja, aki a hivatalos vizsgálatokat végzi el rajta. Ha ezek hiányoznak valószínűleg kitoloncolják.

-Nem engedhetem haza, beszélnünk kell, ez egy kórház, tudnom kell mi történt, miért van nálunk

-Dolgozni jöttem. Nem érti? Nincs mit ennem, éhezem- majd a barna arcbőrrel fedett kék színű arccsontját mutogatja, amit valóban nem sok zsír fedett. *megsajnáltam*

-Nem úgy értem. Miért van itt? Az alkoholteszt pozitív. Mennyit ivott?

-én??? nem iszom. Muszlim vagyok, miért innék?

-Pedig ön ivott, a teszt pozitív. na mindegy, milyen gyakran fogyaszt marihuánát?

-én? soha .

*már kissé felháborodva*

-ne hazudjon! mondja meg milyen gyakran szív füvet!

-már nem szívok.

Ha úgy gondolkodtam volna, hogy az addiktológia zárt, minden beteget vissza lehet tartani a reggeli vizitig és így egy 20 perces dokumentációval megúszom az esetet és mehetek tovább a másik osztályra, akkor nagyon hamar végeztem volna. Nem tudom, hogy a beesett kékes-barnás arc vagy a vérben úszó könnyes szemek tartottak-e vissza, de mindenesetre felhívtam a felelős főorvost, hogy a beteg nagyon szeretne menni, hozza meg a döntést. A kis algériai szerencséjére egy rendkívül lelkiismeretes főorvos volt aznap ügyeletes, aki egyből bejött a klinikára és azzal kezdte a beszélgetést, hogy megnyitotta a google maps-et és a beteget a szülővárosáról kérdezgette. A tört-franciás bevezetőt 1 órás telefonálgatás, kutatómunka követte, majd bementünk a nővérszobába és megbeszéltük a helyzetet. A srác a menekülttáborból szökött ki, ami nem más, mint a szomszédos faluban lévő 1000 (ezer!) fős zártosztály, ahol az éjszakai 1 szem ügyeletes orvos rámutatott, hogy az illető egyrészt fél, hogy ennek következményei lesznek, másrészt azért szökött ki, mert miután a k-európai osztályokon hozzászoktatják őket a Rivotrilhoz, ide már függőként érkeznek, szóval a srác próbált kint "anyagot" szerezni.Valószínűleg nem sikerült neki, ezért másfajta abúzussal próbálkozott. Mikor a főorvos kimondta, hogy 1000 fős zártosztály menekültekkel, akkor csöndben körbenézett, majd félve hozzátette: ez nagyon súlyos...  

Szóltunk a betegnek, hogy holnap reggel mehet, mert ma már nincs mentőautó ami el tudja vinni. Még mindig sírt, hogy ő ma megy, de valahogy megérttettük vele, hogy már beszéltünk az ottani orvossal és elég lesz reggel. Kicsit megnyugodott...*örültem*. ..majd miután elköszönt elővette a zsebéből az iphone-t fülhallgatóval...

Még a francia nyöszörgéstől zsibongott a fejem, de már rohantam át a saját osztályomra, ahol egy másik menekültet kellett felvennem. Persze nem beszélt németül, afrikai angolul tolta a társalgást. Mondta, hogy a beszélgetés előtt le szeretne menni a haverjaihoz, hoztak neki 1-2 cuccot. Mondtam, hogy nem, lemegyek én, felhozom. Kinyitom a lenti ajtót, állok fehér köpenyben, vázolom, hogy én vagyok az ügyeletes orvos, felvinném  a cuccot. Miközben az egyik srác félig szemrehányóan kérdezi, hogy mégis meddig tart a vizsgálat, nem adja oda a cuccot, inkább akkor vár, addig a másik gyerek már vigyorogva kacsint, hogy "heló, mizu?" Na akkor eléggé 19-es busz flash-sem volt, mondtam, hogy nem tudom, de nekem most ez a munkám, nem tudok várni, a vizsgálat a fontosabb.

A gambiai fekszik az ágyon. Szenved. Nem kap munkát, pedig dolgozni szeretne. Stressz van meg pánik mg félelem meg rémálmok, fejfájás...a szokásos ilyen helyzetben.

-és mióta fáj a feje?

-mikor szállítottak minket, a líbiai határnál pánikrohamot kaptam. Olyan sokan voltunk abban a kis teherautóban, hogy bepánikoltam , menet közben elájultam és leestem a kocsiról.  

-egyedül jött? vannak rokonai?

-nem. a szüleim már rég meghaltak. de erről nem beszélhetek. testvérem nincs. 

A férfi fiatal, magas, életerős és mégis rémálmok és őrjítő sikolyok kínozzák éjjelente. Még nem tudom mi történhetett vele, remélem hamarosan kiderül.

Ez nem egy kivételes eset, most csak elmeséltem egy kis részletet abból ami egy NÉMET klinikán folyik nap, mint nap. Volt már régebben olyan afrikai betegem is, akitől megkérdeztem, hogy mióta hall hangokat és azt válaszolta, hogy amióta megölt otthon egy embert. Nem bűnöző, csak nem volt más választása. Meg kellett védenie egy vezetőt. Ez valószínűleg mindennapos náluk, csak ő pont olyan kis nyomi volt, hogy ezt nem tudta lelkileg feldolgozni. és még tényleg sokat tudnék mesélni...

A lényeg, hogy ez a kis idő bőven elég volt ahhoz, hogy ha bevándorlásról van szó, akkor én ezeket az embereket látom magam előtt, ezek az emberi sorsok jutnak eszembe, a rémült tekintetek, a poszttraumatikus tüneteket dadogó menekültek. Persze elmélázom azon is, hogy mennyivel kevesebb munkám lenne (kevesebb, mint a fele), hogy ha ezek az emberek otthon maradtak volna. Látom mennyi pénzt és energiát öl a német társadalom az ilyen emberek megsegítésébe. Ezt nem szabad letagadni: ez K.SOK pénz és K.SOK meló és egyelőre nem térül meg, mert az integráció még itt a nagyon fasza Németországban is elégtelen.

Számomra a bevándorlás téma mindennapos, mert a munkahelyem részben erről szól. Nincs markáns véleményem, nem tudnám megmondani mi a helyes a bevándorlás szabályozását illetően, pedig naponta beszélek betegekkel, szociális munkásokkal, orvosokkal. Itt nincs véleményezés...csak munka...

Ehhez képest benyomom az internetet és látom, hogy otthon mindenki bevándorlásszakértő. Cuki magyar szokás szerint mindenki kényelmesen elfoglalja a pártja ideológiájának megfelelő álláspontot, fészbuk be, cikk megoszt, mémgyár készül. 

és az egésznek annyi jelentősége van, mintha azt kéne megszavazni, hogy egy hangyaboly köré állítsanak-e drótkerítést. Aki az életéért harcol, át fogja küzdeni magát Európáig...mert te is ezt tennéd. Tennél rá magasról, hogy a befogadó ország hány drótkerítést rak fel, milyen plakátok állnak az utcákon. Szvsz Magyarország nem áll készen egy ilyen hullámra, Európa sem. De erről nem mi döntünk, ez egy természetes folyamat, ami már régen elindult, csak nem vettünk róla tudomást. Nem vettünk tudomást arról, hogy más országokban hogy élnek emberek, milyen körülmények között, hányan halnak meg nap, mint nap.Akinél a Charlie ügy már kiverte a biztosítékot, annak még biztosan tartogat meglepetést a jövő Európája. Számomra olyan ez, mint a globális felmelegedés, az emberi önzőség, ignorancia által felgyorsított, visszafordíthatatlan folyamat.