Der Nebel. Annyit tesz: a köd. Kifejezetten a német alak jelenik meg Umberto Eco egyik könyvében, majd központi motívumként rátelepszik a teljes történetre. Ha Eco is a német irodalomra utal ezen természeti jelenség kapcsán, akkor kezd az agyam nagyon eldugott szegletéből felszínre törni az a fura feltételezés, hogy itt erőteljesebben szűri be az emberek érzelmi világát ez a fenomén. Lehet, hogy ez csak egy "ködös" gondolatmenet részemről itt egy idegen helyen, ahol szinte minden máshogy csapódik le bennem, de elgondolkodtatott mi ez a még artikulálatlan érzés ami rögtön hatalmába kerít ha reggelente kinézek az ablakon és meglátom a fátylakat a környékbeli dombokon.

Németországot nem kell bemutatni pontosságát, szervezettségét, megbízhatóságát illetően. Itt mindennek megvan a helye, ideje és a logisztikailag legkövetkezetesebb módja. Talán ez a mindent behálózó kiszámíthatóság és a néhol túlzott mértékű szabályozás teszi olyan idegenné itt a foszladozó ködfelhőket. Mindig más alakban, különböző mértékben és ideig tartják bizonytalanságban a szemlélődőt. Nem lehet bürokratikus úton kordában tartani, nem seperhetik össze, mint a falevelet, nem vághatják kocka vagy gömb alakúra, mint a parkban a bokrokat. Kiváló kifejezőeszköze a magaslati erdőknek, üzenve a saját maguk által felállított szabályok nélkül életképtelen lakosoknak, hogy "Állj, ide ne akarj beférkőzni!" .

Már elmúlt dél, a kis fehér pamacsok szétszéledtek, párszor lopva kinézek az ablakon, hogy lássam amint a lovak komótosan legelésznek szemben a félig belakott domboldalon. Teljes elégedettséggel állapítottam meg, hogy megérte ma 5:20-kor kelni és elvonatozni a klinika egyik kirendelt intézményébe hospitálni. "...a gyerekkori szexuális bántalmazásomat nem tudom feldolgozni....gyakran előtérbe kerül ez a gondolat?...igen, minden reggel...igen, a pánikrohamok és az alkohol iránti sóvárgásom sem javult..." Lovacskás domboldal kizárva, próbálom megérteni mit mond a beteg, ill. a  főorvosnő. A hozzátartozó erős szláv akcentussal próbál lobbizni a pszichoterápia mellett, mert valószínűleg hozzám hasonlóan nem értette, hogy miért utalják a testvérét hozzánk az elvonóra. Már több, mint egy hete ezt próbálom letisztázni magamban, hogy a betegeket milyen módon "szortírozzák". Még mindig kissé kaotikus számomra a rendszer, és szerintem nem én vagyok teljesen hülye.

Eddig 7 napot töltöttem a klinikán, de a szakmával még nem kerültem szorosabb kapcsolatba. A hospitálással nem viccelnek a németek. A körbevezetés náluk nem azt jelenti, hogy végigvisznek az osztályokon és a fontosabb épületeken, nem ám! Fél-fél napot kell eltöltened olyan helyeken, mint a minőségi menedzsment, porta, telefonközpont,posta, be kell menned a mosodába ahol végighallgatod és nézed, hogy milyen ipari mosógépekben hány fokon tisztítják a lepedőket. Persze a sváb akcentus miatt szinte semmit nem értettem ezekből a lényeges dolgokból. A minőségi menedzsment annyiból volt hasznos, hogy tudatosuljon bennem, hogy mennyire más problémakörökkel küzd a magyar és a német egészségügy. Míg otthon a gumikesztyűtől kezdve a fájdalomcsillapítón át drágább műtéti beavatkozásokig mindennel spórolni próbálnak, addig itt a beteg mindennemű panaszát próbálják orvosolni. Pl: ha a páciens felháborodik azon, hogy a betegek konyhájában a kávéfiltert a szemetesbe dobják és nem komposztálják, akkor ezt a PROBLÉMÁT próbálják megoldani.

Van ami viszont itt sem könnyebb, sőt...és ez nem más, mint az a nyomorult papírmunka...Amit eddig a betegellátásból láttam, az nem az orvosi tevékenység, nem az akkurátus kivizsgálás és anamnesztikus beszélgetés, hanem a töménytelen mennyiségű papír...mivel a portától elkezdve minden stációt végigjártam, nem túlzás kijelentenem, hogy a bürokrácia itt félelmetes méreteket ölt.Ennek következményeként a betegfelvételkor az ideggyógyászati vizsgálat leszűkül egy kis pupilla meg 1-2 reflexvizsgálatra, a pszichiátriai anamnézis pedig 5-6 kérdésre.

A szakmai színvonalról sajnos még nem tudok beszámolni, bár kezd körvonalazódni ki az akihez tanácsért fordulnék és ki az aki teljesen pályát tévesztett. Már Franciaországban is megfigyeltem, hogy ha nem beszéled jól a nyelvüket, akkor nem úgy kezelnek, mint egy külföldit aki nem beszéli az adott nyelvet, hanem mint egy komplett idiótát, aki semmit se tud. Erre kiváló példa a fél éve rezidens lány, akihez beosztottak egy napra egy másik német lánnyal együtt.Miután rájött a kislány, hogy nekem még problémáim vannak a nyelvvel, úgy gondolta, hogy semmit nem értek, ezért teljes mértékben ignorált és végig a német lánynak magyarázott. Ezt a fogyatékát olyan szinten nem tudta levetkőzni, hogy mikor már én tettem fel kérdéseket, akkor a választ szintén nem hozzám intézte. Természetesen ettől még lehet, hogy jól tudja a szakmát és igazából rendes lánynak tűnik, de egy ekkora kommunikációs szarvashibát egy pszichiáter semmilyen körülmények között nem engedhet meg magának.Nem is csak pszichiáter, hanem bárki aki emberekkel foglalkozik. Nagyon nehéz a kezdet, mikor az élő nyelvből szinte semmit nem értesz. Az előnyeiről viszont nem sokan beszélnek. Mikor teljesen elveszted a fonalat és az információt minden egyéb megmozdulásból, metakommunikációs jelből próbálod leszűrni, akkor a nonverbális receptoraid hihetetlenül érzékennyé válnak.Az ember személyiségét pedig ezek a nonverbális jelek sokkal pontosabban körülrajzolják, ami a szakmában szintén nem hátrány ha valaki fogékony ilyen megnyilvánulásokra.

Hogy a jó dolgokról is beszámoljak, mindenképp központi helyet foglal el a szívemben az itt kínálkozó alternatív pszichoterápiás lehetőségek tárháza. Azok közül is természetesen a zeneterápia. A zeneterápia az a hely ahol a depressziós beteg bár  teljes érdektelenséggel az arcán érkezik, közben őszintén mosolyog, kontaktust teremt a többiekkel és felszabadultan püföli a djembe-t. Nekem is őszinte volt a mosolyom, mikor megláttam az épületnyi zeneterápiás központot, tele hangszerekkel, több pianinoval és nem utolsó sorban a nagybőgővel.Talán majd gyakorolhatok is rajta, szegényen úgyse nagyon játszik senki. A bőgőről jut eszembe, hogy a helyi basszusgitár tanár, akivel volt egy levélváltásom megismert az utcán és nagy boldogan jött oda, hogy ugye én vagyok a basszusgitáros lány? Ami lényeges, hogy rajta tényleg láttam, hogy örült. Itt nyugaton szívmelengető mikor a sok műmosoly között találsz olyan embert, akinél még nem állt be ez a spasztikus művigyor, és újszülött módjára önkéntelenül utánozod...nagyon fárasztó:)